Igazábol az életem, amióta újból teljesértékű egyetemistának tekinthetem magam, az alábbi módon halad általában. Suliban vagyok, hazarohanok, futok, rohanok tovább.. Amikor suliban vagyok és épp nem rohanok akkor meg jegyzőkönyvet írok. A helyzet egyre gyakrabban válik izgalmassá, amikor elhúzódik az óra már nincs időm hazarohanni futni, ha előre látom, hogy nem lesz időm hazamenni, előre bepakolok.. számszerint, sulicucc, edzéscucc, angolcucc. Alkalmankénk mellékelten bekerül a csomagba egy laptop, egy pendrive, és egy adag váltóruha... és késsz a karácsonyfa. Ami pedig rendszeresen kimarad: telefon, bérlet, kulcs... (a határidőnaplómat már rég elvesztettem) ezeket észreveszem a rendszeres körforgás közepén, és mindent vissza... mehetek haza, kiesik legalább egy óra, és egy betervezett program. Hétfőn kiderült elmarad a verseny, amire épp készültem, az is kiderült, hogy különböző háttér tényezők miatt szakirányválasztási krízisbe kell hogy essek, továbbá egyéb rossz (magánjellegű) hír is érte házunk táját. Tegnap ismételten a bérlet maradt otthon, ma pedig leesett az eső, aminek következtében cca másfél órásra húzódott az általában negyven perces hazautam. Ja és mindennek fejében, a ház új albérlője egy lopós, verekedős arab kissebbségi. Ő érte is hálás vagyok a sorsnak, és igazán boldog, hogy mostanában már az ajtón se szívesen lépek ki itthonról. Mindenesetre tudom, jó úton haladok, mikor épp nem rossz buszra szállok. De legalább a magammal szembeni öniróniám megmaradt:)

Szerintetek túlvállaltam magam?