Csak ültem a padon és vártam. Az erdő, mint végtelen tér kitágult, és előttem is csak egy szajkó vergődött.

Én pedig vártam, vártam, hogy hívnak, vagy kapok egy levelet.... de nem... az órák pedig teltek és én kezdtem elveszteni miden reményemet, amíg a kétségbeesés belső nyugalommá nem alakult, miközben a nap kezdett nyugovóra térni, feltámadt az észak-nyugati szellő, hallgattam az erdő halk hívogató szavát és tanultam tőle, közben a szajkó érdekes kék mintázatú szárnyával hol felrepült, majd megint visszazuhant...

...Lelkem a vergődő szajkó...