"Néha kialszik bennünk a fény,

de aztán ismét felgyúl,

ha találkozunk egy másik emberi lénnyel.

Mindannyian óriási hálával tartozunk azoknak,

akik képesek újból felgyújtani ezt a belső fényt."

Ne aggódjatok, jól megvagyunk, ez a történet most kicsit másról szól. Más emberekről, olyanokról, akik ha épp ott vagyok megvigasztalnak, ha épp megkérem őket, és épp nem feledik el kérésemnek eleget tesznek... Ha épp nem lakom a szomszédban, nem hívnak, de ha én hívom őket, nem reagálnak. Az olyanok, akikkel nem tudok mit kezdeni, mert úgy érzem nincs miért lépni, de közben vívódom azon is, hogy én vagyok a passzív, az előítéletes. Miközben tudom, hogy unnám őket. Unnék folyton a fodrászról, a fogyókúráról és az üzletek kínálatáról kommunikálni, miközben játszom az agyam egy adott témakörben, és kicsit sem érezném érdeknek a helyzetet. Én nemtudok így, egy versenyhelyzetben, amikor arra kell figyelni, kivel érdemes barátkozni és kivel nem, eldönteni hol rejtőzik az őszinteség és hol nem?

Akkor inkább továbblépek, és keresek másokat, és újabb döntésekre kényszerülök. A másik oldalon azon agyalsz, kinek mennyit engedhetsz meg, hogy meddig mehet el??